A hatalom tárgyiasult formáját tartja a kezében a kedves olvasó. Egy ismert írónő ismeretlen könyvét. Ez is egyfajta hatalom. Mert szerintem az emberek nagy része az író miatt vette meg a könyvet. Ha például Kiss Pista írta volna, simán elsétáltak volna mellette, mint ahogy száz és száz más könyv mellett is elsétálunk minden egyes alkalommal, amikor csak betérünk egy könyvesboltba.

Időnként el szoktam gondolkodni rajta, hogy valójába a Harry Potter sorozat miért és hogyan is lett annyira sikeres. Megmondom őszintén, nekem fogalmam sincs. Pedig én is odavagyok értük, de nem tudnám megmondani, mi az a bombasztikus dolog, ami miatt a fél világ Rowling lábai elé borult. Nyilván, ha az ember a mélyére néz a dolgoknak, arról is lehetne kritikát írni, vannak benne kérdéses és érthetetlen, és összeegyeztethetetlen dolgok, de alapvetően mégis csak azt lehet rá mondani, hogy összességében tekintve jó. Sőt, több mint jó. Ki is jelenthetjük, világsiker. De előbb-utóbb minden jónak vége szakad, így Harry története is véget ért, és aztán jött az Átmeneti üresedés. A cím roppant találó, és remélhetőleg tényleg csak a megnevezett funkció betöltése a feladata, és nem az, hogy a bestseller lista élére kerüljön. Az Átmeneti üresedés remélhetőleg csak kitölti az átmeneti üresedést, amíg Rowling egy újabb sikerszérián dolgozik, ezt meg csak úgy odadobta koloncnak, hogy „nesze, itt van, csámcsogjatok ezen, amíg várjátok az újabb remekművet”.

Kezdjük mindjárt a figyelemfelkeltéssel. Nem tudom, hogy csak engem kerültek-e ki az új könyvet reklámozó hirdetések, plakátok, cikkek, akármik. Én onnan értesültem ennek a könyvnek a megjelenéséről, hogy karácsony előtt bementem a könyvesboltba, hogy meglepjem magam valamivel, és egy nagy kupacban fel voltak halmozva az Átmeneti üresedések az Újdonságok nevezetű polcon. Már itt gyanús volt a dolog, de Rowling olyan hatalmat teremtett a Harry Potter szériával, hogy nem is volt kérdés, megvettem. Aztán csak most jutottam el oda, hogy elkezdjem olvasni.

Még egy kicsit a reklámnál maradva. A könyv borítója, a papírborító piros és sárga színű, rajta feketével a cím. Semmi extra. Nem a mostanában szokásos célzásértékű rajzos vagy fotós borító. Semmi. Mondhatni, nulla. És a cím, Átmeneti üresedés, sem keltené fel önmagában a figyelmem. Az más kérdés, hogy amint elkezdjük olvasni a könyvet, rögtön megértjük a címválasztást. De ugyebár a címnek önmagában figyelemfelhívónak kellene lennie.

Az alapszituáció ötletes. Barry Fairbrother, Pagford település egyik nagyon fontos embere (tagja a városi tanácsnak), meghal, és ez az esemény több embert is fura dolgokra késztet. Ebből az alapból még bármilyen típusú könyvet ki lehet hozni, akár romantikus-háziasszonyosat, akár még krimit is. Az első rész körülbelül vázolja ezt az alapot, és bemutatja a főbb szereplőket. Számomra rettentő zavaró volt, hogy már az első három fejezetben legalább tíz különböző nevet kellett megjegyeznem, és az utána következő egynéhány fejezet is újabb és újabb szereplőket vonultatott fel. Így készítettem egy „családfát”, amin feltüntettem a szereplőket becenevekkel együtt, a foglalkozásukat, hogy milyen kapcsolatban álltak Fairbrotherrel és egymással.

A szereplők bemutatása után olvashatunk Pagford település történetéről, hogy milyen kapcsolatban állt Yarvillal, a közelben fekvő nagyvárossal, és hogy milyen szerepet tölt be a két város közti Parlag elnevezésű lakótelep. Aztán elkezdődnek a szürke hétköznapok, és csak utalások útján sejthetjük, hogy Barry Fairbrother halála több ember életét és a város sorsát is befolyásolta/ja. Furcsa megjegyzések, összesúgások, összenézések és egyéb jelek. Ezeket kapjuk az első száz oldalban. És rettentő kíváncsian várom, hogy a következő közel ötszáz oldalon át milyen tettekre fogja sarkallni ez az eset a szereplőket, milyen szaftos sztorik fognak kiderülni, lesznek-e nagy botrányok, csetepaték, válások és nagy egymásra találások.

Összefoglalva, az első száz oldal után, még nem tudtam eldönteni, tetszik-e ez a könyv. Nem érzem azt, hogy korai lenne véleményt formálnom róla, hiszen vannak olyan könyvek, amelyekről az első pár oldal után egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy imádni fogom. Ez a könyv viszont határozottan nem tartozik abba a kategóriába. Unalmasnak és vontatottnak jellemezném, de valahol az unalmasság és a vontatottság mögött mégiscsak ott lappanganak a célozgatások, az utalások, és nagyon remélem, hogy nem lesz hiábavaló a várakozásom.

Olvasói szempontból engem annyira nem ragadott magával az az egyhatodnyi rész, amit eddig elolvastam. Írói szempontból viszont jól megszerkesztett. A terjedelembe bőven belefér a hosszú bemutatása az alapnak, habár lehetett volna még mit dolgozni rajta. Viszont épp mindig megfelelő hosszúságú szakaszonként kiált az arcunkba egy őrült nagy célzás arra, hogy a felszín alatt még megannyi felfedezésre váró titok lappang.

Sikeresség szempontjából nézve a dolgokat, a kritikusok szerintem örülnek, legalábbis én eddig kellő számú szerkesztési bravúrt fedeztem fel benne ahhoz, hogy sikerként lehessen elkönyvelni. De az egyszerű olvasó, aki nem cincálja darabokra az egyes fejezeteket, hanem csak pusztán az olvasás öröméért és a szórakozásért olvas, nem lesz elragadtatva tőle. Nem csodálkoznék rajta, ha többen fel is adnák útközben. (Kivéve persze a kisvárosokban vagy falun élő pletykás vénasszonyokat. J De nem hinném, hogy kifejezetten ők lettek volna a célcsoport.)