Fogalmam sincs, mikor és hogyan akadtam rá Karin Slaughter egyik könyvére. Azt hiszem, a Sebek volt az első, amit olvastam. Talán csak bóklásztam egy könyvesboltban céltalanul, levettem ezt a könyvet a polcról, mert megtetszett a borítója, elolvastam a hátsó borítón a tartalmát, és megtetszett. Mert valami perverz élvezetet találok a borzongásban. És a Sebek töménytelen mennyiségű borzongással kecsegtetett. Aztán már csak arra emlékszem, hogy legközelebb már szánt szándékkal kerestem Slaughter könyveit. Megvettem a Nadragulyát, az első részt a „Grant megye” sorozatból, aztán szépen sorban a többit. Menthetetlenül beleszerettem ebbe a stílusba. Slaughter könyveiben tökéletes elegyet alkot a borzongás, a szex, a krimi a maga utalásaival és elrejtett részleteivel, és az ezeket összekötő, az amerikai kisvárosi életről szóló semmiségek.

Az alapszituáció minden könyvben valami durva és gusztustalan helyzet; erőszak vagy gyilkosság. Még mielőtt bárki is pszichopatának tartana, leszögezném, nem ezek a dolgok hoznak lázba. Sokkal inkább a nyomozás ezek után. Ahogy az ember érzi, hogy egyre közelebb kerül a megoldáshoz, újabb és újabb részletek válnak világossá, fény derül a megválaszolatlan kérdésekre, és mindeközben talán éppen a szomszédunkról derülnek ki mocskosabbnál mocskosabb titkok. Persze, ez ijesztő. A valóságban még véletlenül sem kívánnám, hogy ilyenek megtörténjenek a környezetemben. De a szobám magányában én azért élvezem, mikor feláll a hátamon a szőr, a pulzusom felpörög, izzad a tenyerem és minden kis zajra összerezzenek. (Aztán persze, mikor befejezek egy-egy ilyen könyvet, legalább egy hétig folyton a hátam mögé tekintgetek, amikor sétálok hazafelé esténként, és megkeresem a legközelebbi vészkijáratot a boltokban. :))

A főszereplők Sara Linton és Jeffrey Tolliver, egy házaspár, akik elváltak, aztán újraházasodtak. Sara gyerekorvos, mellette halottkém (a két dolog pont passzol egymáshoz… :)), Jeffrey pedig rendőrfőnök Heartsdale-ben. Ők ketten közös erővel nyomozzák ki az elsőre megmagyarázhatatlannak tűnő bűncselekményeket. Munkájuk során beleláthatunk az életükbe is, megtudhatjuk, miért váltak el, mit gondolnak a másikról, miért szeretik még mindig egymást. Kettejük története a Nadragulyában még fagyosan kezdődik, de a közös munka újra összehozza őket. Szerelmük viharos története lágyítja meg a kőkemény sztorikat, de nem érezzük azt, hogy felesleges szócséplés volt leírni egy-egy vad éjszaka eseményeit. Minden egyes, nem nyomozással töltött jelenet is szerves részét képezi a könyv egészének.

Nem tudom, vajon zsigerből jön-e az írónőnek, vagy a szerkesztési bravúrok közé sorolható az a tény, hogy az egyes jelenetek tökéletes sorrendben, kellemes hullámokban követik egymást. Mintha az egész történet lágyan, megnyugtatóan pulzálna. Mindig éppen kellő mennyiségű kulcsot helyez el az írónő ahhoz, hogy ne érezzük magunkat kívülállónak a nyomozás során. És éppen mindig a megfelelő pillanatban, a pattanásig feszült idegeink időleges megnyugtatására szúr közbe egy-egy romantikus jelenetet. A végkifejlet pedig mindig zseniális. Szinte biztos, hogy mindig benne van egy olyan ember is a buliban, akire nem is gondolnánk. De csak azért nem gondolunk rá, mert olyan gyorsan olvassuk a könyvet, hogy nincs időnk megemészteni minden eseményt. Én legalábbis azt vettem észre, hogy olyan mértékben faltam a sztorikat, hogy időnként elsiklottam egy jól elrejtett részlet felett, és a végén már csak arra jutott időm, hogy a homlokomra csapjak, és felkiáltsak: „jé, tényleg, erre akár magamtól is rájöhettem volna”.

Míg a sorozat további részére vártam, más, hasonló stílusú írók műveibe is belekóstoltam. Így például olvastam Karen Rose-t vagy Tess Gerritsent. És amikor az ember már túl van öt-hat ilyen könyvön, akkor kezdi megszokni. Egyre éberebb lesz, egyre inkább figyeli a részleteket, és egyre inkább várja az új megoldásokat. Egy idő után felemelő érzés lesz olyan könyvet olvasni a műfajban, amelyik valamilyen szempontból, bármilyen szempontból más, mint az előzőek. (Ilyen volt például nekem Lee Child, habár ő nem sorolható be egyértelműen ebbe a műfajba.) Sajnos ez a Bőr című könyvről, a „Grant megye” sorozat utolsó részéről nem mondható el.

Már a Hitetlen, az utolsó előtti rész sem volt annyira jó, mint az azelőttiek. Először csak arra gondoltam, hogy csak biztosan túl sok hasonló stílusú könyvet olvastam, és már nem tudnak újat mutatni. De ez nem igaz. Az emberi elme határtalan, tehát mindig vannak újabb és újabb lehetőségek.

Ettől függetlenül el sem tudom mondani, mennyire megörültem, amikor megláttam a könyvesbolt egyik polcán, eldugva természetesen, Slaughter legújabb könyvét. Már a címe is nagyon kecsegtető volt, meg a borítót figyelembe véve a bőr szó különböző félelmetesebbnél félelmetesebb vonatkozásai tűntek fel lelki szemeim előtt. Egyszóval megvettem, és azon melegében neki is ültem. És csak szenvedtem. Az első kétszázötven oldal valami borzasztó kínszenvedés volt. Ami a korábbi könyvekben kellemes összekötőrész volt, az itt terjengőssé vált, teljesen felesleges és idegesítő volt, és egyértelműen unalmassá tette a könyv első egyharmadát. Az volt az első gondolatom, hogy az írónő talán kifogyott az ötletekből, megírt egy háromszáz oldalas könyvet, ami, ha nem is tökéletesen, de illett volna a korábbi sikerszériába, de a kiadó visszadobta, és azt mondta, „Karin, ennek legalább ötszáz oldalasnak kell lennie!” Így hát Karin hazament, leült a pihe-puha, bőrhuzatos foteljébe egy csésze teával, és elmélkedett. Így született meg az a rövidke, ámde annál érdektelenebb mellékszál, amelyben Sara egy műhibaperben vett részt, és elég rosszul állt a szénája. Ide sorolhatjuk továbbá a műhibaperhez kapcsolódóan azt, ahogy az írónő folyamatosan hangsúlyozza azt, Sara milyen rossz lelkiállapotban van, és hogy például ennek köszönhető az események láncolatát bizonyos mértékben elindító kórházi szökést. Ennek mondjuk legalább a szökés szempontjából volt jelentősége egy darabig. Aztán ide sorolhatjuk még azt, ahogy Slaughter állandóan kitért Lena (Jeffrey kollégája, kulcsfigura a Bőr című könyvben) és Jeffrey kapcsolatára. Bőven elég lett volna egyszer nyomatékosan tudatosítani ezeket, a többi már csak időhúzás volt. Ehelyett fel lehetett volna cicomázni például a boncolásokat, vagy a nyugdíjas, remeteségben élő rendőr történetét.

Az első 250 oldaltól eltekintve mégis azt lehet mondani, hogy a könyv beleillik a sorozatba, és egyértelműen szerethető, bár egyértelműen nem ez a legjobb darabja. Rendkívül tetszetős a több szálon, több idősíkon futó cselekmény. Egyáltalán nem zavaró, viszont praktikus és mindenképpen bravúros megoldás. Kellő mennyiségű meglepetés van a könyvben, habár nem kapunk minden kérdésre kielégítő választ. (Nekem például homály fedi azt a részt, amelyben megtalálják az ikrek születési anyakönyvi kivonatát, ahol Hank, a nagybácsi van feltüntetve apának.)

A zárásról pedig bemásolnám ide egy korábban megfogalmazott, rövidke kis véleményfoszlányomat (amellyel eredetileg az volt a szándékom, hogy beépítem ebbe az irományba, de sehogy sem akar belepasszolni, ezért csak úgy idebiggyesztem J):

„Karin Slaughter legújabb könyve az írók vágyálma, az olvasók rémálma... Egy sorozatban, ha meghal valaki, gyorsan megnézed a következő részt, hogy megtudd, valójában ez csak egy álca annak érdekében, hogy élete hátralevő részét békében tölthesse a Francia Riviérán. Ha egy könyv végén hal meg valaki, csak üresség marad, a következő kötetre minimum egy fél évet kell várnod, és talán soha nem derül ki, mi az igazság.”