Legutóbb ott fejeztem be a történetet, hogy Barry Fairbrother halálának kapcsán egy sor különös esemény vette kezdetét. Nos, sikerült végére járnom ezeknek a különös eseményeknek, de megmondom őszintén, nem volt egyszerű. Folyamatosan hullámzott az olvasási kedvem. Amikor történt valami érdekfeszítő, akkor fellelkesültem, amikor valami kiszámítható történt, akkor pedig unatkoztam és szenvedtem. Sajnos és szerencsére egyik végletet sem sikerült elérnie a könyvnek. Nem volt annyira borzalmas, hogy abbahagyjam az olvasását (bár ez nagy részben köszönhető az írónőnek), viszont nem éreztem, hogy repülnének a percek olvasás közben.

Nézzük tehát a történet egészét. Nem akarok túl sok részletet elárulni (tessék szépen elolvasni!), de nyilván vannak olyan dolgok, amiket nem lehet anélkül tárgyalni, hogy egy-két konkrétumot ne tennék közzé. A könyv kétségtelenül tökéletesen ábrázolja egy kisváros életét. Nem csak az angol kisvárosokét, hanem általában a XXI. századi kisvárosokét. Az emberek mindenhol szeretnek pletykálni, ujjal mutogatni a másikra, titkolózni. Továbbá a világ bármely szegletében léteznek egymást cikiző tinédzserek, erőszakos férjek, rossz házasságok.

Nagyon tetszett, hogy nem egy külső szemlélő mesélte el a történteket, hanem beleláthattunk a szereplők fejébe. Tetszett, hogy nem volt egy konkrét nézőpont, hanem több szereplőt is megismerhettünk „belülről”. Aztán megismerhettünk cselekvésre ösztönző okokat, úgy mint törvénytelenség (a Price család számítógépe és Simon pluszmunkája), felsőbbrendűség-érzés (Mollison família), képmutatás (Wall, Price és Javanda család).

Az azonban ez alapján a könyv alapján is kiderült, hogy amihez Rowling a leginkább ért, az a gyermeki lélek. Közvetlen közelről bepillantást nyerhetünk Stuart Mócsing Wall, Andrew Arf Price, Sukhvinder Javanda és Krystal Weedon életébe, és teljes mértékben az ő szemszögükből nézhetjük és értelmezhetjük az eseményeket. Ők négyen, bár különbözőféleképpen, de korán átélnek borzalmas dolgokat, amiket egy gyereknek a lehető legmesszebbre el kellene kerülnie. Mócsing, bár ez így nincs kijelentve a könyvben, de szerintem kezdettől fogva érzékeli, hogy az apja nem akarta őt. Nem is veszi emberszámba az apját. Arf saját bőrén tapasztalja meg a családon belüli erőszakot, az apja, Simon egy állat (nem találtam rá szebb szót), Ruth, az anya, mégis őt védelmezi fiai helyett. Sukhvinder két szempontból is áldozat. Egy részt el kell viselnie Mócsing folyamatos terrorizálását, más részt meg kell küzdenie anyja elutasításával. Krystal anyja drogos. Ezt nem hiszem, hogy tovább kellene fejtegetnem. Ez a négy sors olyan hitelesen, olyan életszerűen és olyan nyersen van ábrázolva, hogy az ember szíve belesajdul, mikor olvassa.

Amikor az ember olyan lehetetlen helyzetbe keveredik, és ragad bele tartósan, mint amibe ez a négy gyerek, akkor egy idő után már meg sem próbálja szépnek látni a napot. Nem akarja értékelni azt, hogy süt a nap, csicseregnek a madarak és van étel az asztalon. Nemes egyszerűséggel azt akarják, hogy aki bántja őket, az is ugyanúgy szenvedjen. És a gyerekszobák magányában, a terrortól védelmező ajtó mögött sok minden történik, amit minden szülő szeretne elkerülni. Mégis a szülők az okai annak, hogy a gyerek belefolyik a drogok, a szex és az öngyilkossági kísérletek világába. De közben a létfenntartó ösztönök arra sarkallják őket, hogy bosszút álljanak. Így születik meg Barry Fairbrother szelleme, aki a városi tanács honlapján különféle titkolt és szégyellnivaló információkat közöl bizonyos emberekről. A sors fintora, hogy a négy áldozat közül kettő Barry szövetségese volt, és pályázott is Barry helyére a városi tanácsban.

Ami nem tetszett, első sorban az, hogy vártam volna valamiféle jellem-/karakterfejlődést, de ez nem történt meg. Persze az emberek többsége a valóságban sem változik. Ha valakinek már van egy jól bevett életformája, akár rossz, akár jó, arról nehezen mond le. Volt persze egy-két félénk előrelépés, például amikor Gavin Hughes bevallotta Mary Fairbrothernek az érzéseit. De alapvetően mindenki ugyanolyan képmutató maradt, mint amilyen volt. (Vagy esetleg már nem láthatjuk a változást, mint például Parminder és Sukhvinder kapcsolatában, amire csak utalások vannak.)

Amit kifejezetten undorítónak találtam viszont, az a könyv nyelvezete. Igen, az ember a mai világban gyakran elkáromkodja magát, de én nem szeretem, ha egy könyv tele van zsúfolva ezzel. Egy-kettő elmegy, hogy még élethűbbé váljon a kép, de egy könyvnek művelő hatásúnak kellene lennie.

A könyv egy érdekes fordulattal zárul, ezt semmiképp nem fogom elárulni. Azt viszont igen, hogy megdöbbentett. Nem számítottam rá. De ez fontos volt Mócsing karakterének teljes körű ábrázolásához. Talán még menthető lett volna a karakter, aki végig a hitelességről papol, de amikor magára vállalja Barry Fairbrother Szellemének összes tettét, kiderül, annyira mégsem hiteles, hiszen a hírnév hajtja. (Vagy ez tényleg egy bocsánatkérés féle lehet Sukhvinder és Arf felé? Ez sem derül ki. Túl sok a kérdés.)

A legtisztább karakter Krystal Weedon. Őt az életben maradás motiválja. Hozza az otthonról kapott rossz példákat, de alapvetően jó lány, aki küzd az öccséért, és küzdeni próbál az anyjáért is. De ettől függetlenül még gyerek, és a helyzetéből adódóan szinte törvényszerűen bukik el a küzdelemben.

A hivatásos kritikusok (vajon ők hogyan lesznek??) nyilván darabjaira szedik majd a könyvet, és a végén kijelentik, ez egy kőkemény társadalomkritika, mely részben azt is magában foglalja, hogy Rowling elhatárolja magát attól a társadalmi rétegtől, ahova korábban ő is tartozott. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy igen, nyilvánvalóan lehet társadalomkritikaként értelmezni. De a társadalom egészére kell vonatkoztatni. Ne szűkítsük le az értelmezési lehetőséget csak az alsóbb osztályokra. Ezek a dolgok ugyanúgy megvannak felsőbb szinteken is. Az emberi hülyeség mindenhol jelen van. Hogy Rowling épp egy kisvárost választott a szennyes dolgok színhelyéül, azt talán azzal lehet magyarázni, hogy ez az, amit jobban ismer. Így viszont inkább értelmezhető vallomásnak, mint elhatárolódásnak.

Mint azt már az első részben is említettem, a könyv nem lesz világsiker. Mindazonáltal szórakoztató volt, vannak értékei, és jó néhány kérdés nyitva maradt, így az Átmeneti üresedés határozottan folytatásért kiált.

Végezetül egy idézet a 200. oldalról, mely prímán összefoglalja a tizenéves fiúk véleményét az életről (habár Rowlingnak lánya van, ha jól tudom, így ilyen élethűen fiú/férfi nézőpontokat ábrázolni egyfajta zsenialitás):

„Baszni és meghalni. Ez az élet.”