Sajnos az egyetem bekeményített, úgyhogy mostanában egyre kevesebb időm jut olvasni. Írni meg aztán pláne. De időnként van szerencsém betévedni a moziba, és megnézni olyan remekműveket, mint a Dől a moné.

Még annyira a film hatása alatt vagyok, hogy hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Talán a címénél. Dől a moné. Abszolút figyelemfelkeltő. De persze már a címből is látszik, kiket céloz meg ez a film. Az értelmiséget, akik igénylik a finom humort, az értelmiségi párbeszédeket és a bombasztikus ötleteket. Persze nem kell művészettörténésznek vagy Monet szakértőnek lennünk ahhoz, hogy „megértsük” a filmet, de nem árt kifinomult ízléssel bírnunk, és ebbe azért beletartoznak bizonyos ismeretek.

Azért írtam a megérteni szót idézőjelbe, mert valójában azoknak, akiknek ez a film szól, nem kell érteniük. Pontosabban nem kell gondolkodniuk, elmélkedniük, egyszerűen csak élvezniük. A fim végre – követve a XXI. századi trendet – visszatért eredeti funkciójához, és nem akar semmi mást, csak szórakoztatni. Nincsenek benne világmegváltó gondolatok, és nem firtat emberi jogi kérdéseket. Ezek hiányában persze a többség rögtön az „egyszer nézhető” és az „elmegy” kategóriákba sorolta ezt a zseniális alkotást. De nekünk, „értőknek”, igazán élvezetes kikapcsolni az agyunkat másfél órára, és átadni magunkat a stílusos szórakozásnak és a nevetésnek.

A történet lényege röviden, hogy a főszereplő, Harry megelégeli, hogy a főnöke nem értékeli szakértelmét, ezért egy nagyon gonosz tervet eszel ki. A tervben szerepel egy roppant élelmes texasi leányzó, egy hamis Monet kép. Miközben betekintést nyerünk Harry gondolataiba, aki elképzelni, hogyan is fogja kivitelezni nagy tervét, már látjuk is, hogy ez bizonyára nem így fog történni. És valóban, a gépezetbe számos hiba csúszik. Senki nem úgy reagál az adott szituációkban, ahogy kéne, elcsattan néhány pofon, ajtók zárulnak be, félreértések történnek, és még egy dühös oroszlán is előkerül. Ahogy az az életben lenni szokott. Aztán persze a végén kiderül a nagy turpisság, és minden jóra fordul, hiszen egy jó filmnek mindig happy end a vége.

A film a főszereplő, Harry „töketlenkedésére” épít. Harry annyira szerencsétlen, amennyire egy ember szerencsétlen lehet. Vagy talán még annál is rosszabb a helyzet. Ez persze számos vicces jelenetet teremt, amin az összes filmnéző a moziban hangosan nevetett. Ritka az ilyen manapság. Az érdekes az, hogy mindeközben eszünkbe sem jut sajnálni őt, mert nem kerül életveszélybe, nem tartanak puskacsövet a fejéhez vagy kést a torkához. Olyan apró szerencsétlenségek történnek vele, amik bárkivel megtörténhetnek. És ahogy próbálja menteni a helyzetet, csak egyre nevetségesebb szituációkba sodorja magát.

Nézzük a poénokat. Sajnos nem tudtak teljesen elvonatkoztatni az új irányvonalak gusztustalan poénjaitól. Volt benne meztelenkedés, káromkodás, büfögés és fingás, de szerencsére csak módjával, ezért el lehetett rajta kacarászni, nem zsúfolták tele az egész filmet ilyen ocsmányságokkal. Aztán persze volt benne némi bunyó is, de az is csak elvétve, úgyhogy azt is túl lehetett élni. A többi poén annyira fergeteges volt, hogy ezek eltörpültek mellettük. Továbbá a poén szerves részét képezte Colin Firth „britsége”, ugyanis bármilyen szituációban angolos eleganciával és visszafogottsággal viselkedett, de ettől nem vált az egész erőltetetté, komorrá vagy unalmassá. Éppen ellenkezőleg, Harry mosolytalansága, komoly arca inkább felértékelte a vicces jeleneteket.

A szereplők. Colin Firth és Cameron Diaz tökéletes választások voltak. Nagyot alakítottak mind a ketten. Alan Rickman is jó volt természetesen, de nekem ő egy kicsit kilógott a sorból, mert egyszerűen nem tudom őt elképzelni gonosz szereplőként. A mellékszereplők igazából elhanyagolhatóak, csupán szükséges kellékek voltak. A főszereplő hármas elvitte az egész filmet. Viszont a szinkronhangokkal nem voltam megelégedve, pontosabban Colin Firth szinkronhangjával. Eddig mintha valaki más szinkronizálta volna, és annyira nem éreztem hozzá illőnek ezt az új hangot.

Továbbá Colin Firth-ről még: Én meglehetősen brit-mániás vagyok, ezért élek-halok érte. Az egész filmben öltönyt viselt, időnként csokornyakkendővel. Csupa jólfésültség, csupa elegancia. A fekete keretes szemüveg iszonyú dögösen állt rajta. És amikor közelről mutatták az arcát, megbizonyosodtam róla, hogy a barna szemek is lehetnek szépek. Egyszóval meg kellett zabálni.

Még egy dolog. Nagyon-nagyon tetszett, és már igazán régen láttam ilyet, hogy a film egy megrajzolt, képregényszerű introval indult. Még egy ok, amiért kizárólag „műkedvelőknek” ajánlom. :) (Meg persze azoknak, akik 900 Ft-ért szeretnék látni Cameron Diazt bugyiban-melltartóban, Alan Rickmant tök pucéran elölről-hátulról, és/vagy Colin Firth szexi lábait… :D)