Nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó. Viszont Tom Cruise rajongó annál inkább. Kizárólag miatta kezdtem el nézni ezt a filmet. Otthon, a szobám magányában. Nem akartam a moziban hülyét csinálni magamból, ahogy félelemtől reszketve sikongatok minden egyes véres jelenetnél. Jól is tettem, hogy nem mentem el moziba. A végén olyan hangosan zokogtam, hogy többször újra kellett néznem az utolsó tíz percet. Már rég kerültem ennyire a hatása alá valaminek. Olyan szintem beszippantott ez a film, hogy néha még most is azon kapom magam, hogy üresen révedek a távolba, és elmélkedem. Pedig már egy napja, hogy megnéztem.

Kezdjük a címével. Hogy egy rendkívül rossz szóviccel éljek, a film címe abszolút felejthető. Feledés. Részben illik hozzá, hiszen a főszereplő, Jack Harper „feledésen”, memóriatörlésen esett át. De a film sokkal inkább arról szól, hogy ő vissza akar emlékezni. A memóriatörlés ugyanis nem volt tökéletes, és éjszakánként, álmaiban meglátogatja egy rejtélyes lány, Jack pedig nagyon szeretné tudni, hogy ki ő.

Képi világ. Mivel nem vagyok járatos a témában, (meg úgy egyébként is) több kritikát elolvastam, és úgy tűnik, a sci-fi rajongók meg voltak elégedve a látvánnyal. A tájak tényleg gyönyörűek, és persze tele van a film mindenféle futurisztikus kütyükkel, úgy mint járművek, szerszámok, orvosi eszközök, mindennapi élethez szükséges cuccok. Általában a lakást és a buborékrepülőt emelték ki mindenhol. A lakás számomra tipikusan olyan, amit nagyon jó megtervezni, viszont én egy percet nem laknék benne. Én szeretem a kupit. Szeretem az olyan dolgokat, amik a rendetlenség érzetét keltik. És mindenekelőtt szeretem a színeket. Ez a lakás tényleg jól nézett ki, csupa letisztultság és elegancia, de én rövid úton megőrülnék benne. Olyan rideg volt az egész. Az embernek nincs szíve egy ilyen házban akármit is csinálni, nehogy kárt tegyen a bútorokban, és megtörjön az összhang. Engem ez irritálna. Az egyetlen dolog, amit elfogadnék, az a medence. A buborékrepülőhöz nem tudok hozzászólni, csupán szubjektív véleményemet tudom kifejteni, miszerint nekem nem tetszett, mert olyan volt, mint egy bazi nagy és idétlen játékrepülő és egy szöcske ötvözete.

Többen nehezményezték, hogy tele van a film hatásvadász Amerika-jelképekkel. Ez azért szerintem túlzás. Van benne egy amerikai foci stadion (javítsatok ki, ha tévedek, sajnos ebben sem vagyok szakértő), az Empire State Building, és az a híd, ami talán San Francisconál van. Ezen kívül ki mit fedezett még fel benne???? Én semmi mást, de ez bizonyára az én szegénységi bizonyítványom.

Szereplők. Az első és legfontosabb. Én szeretem Tom Cruise-t. El tudok vonatkoztatni a magánéletétől, nem érdekel, mit parádézik a showműsorokban, és vallási hovatartozása is hidegen hagy. Szeretem, mert jó színésznek tartom, és mert jóképű. Akinek nem tetszik, ne nézze a filmjeit. Én se nézek Ashton Kutcher filmeket…..

A második dolog. Olga Kurylenko viszont nem tetszik. Nézegettem róla neten képeket, és néha olyan jól ki tudják készíteni, de alapjáraton nekem nem tetszik. Már A Quantum csendjében sem tetszett. Mint színészt, sem tudom nagyon értékelni. Valahogy jobban odatehette volna magát az érzelmesebb jelenetekben. Egy mosoly, egy szempilla-rebegtetés, vagy bármi, ami arra utal, hogy érez valamit. De semmi, ismétlem, semmi nem volt az arcán. Szerintem ő nem jó választás volt.

Morgan Freeman. Na, azt még nem derítettem ki, hogy ő mit keresett ebben a filmben. Már abban az értelemben, hogy mit látott meg az általa alakított karakterben. Ez például tényleg nagy hibája a filmnek; néhány szereplő kidolgozása egyszerűen nem történt meg, többek közt Morgan Freeman karaktere sem. Pedig ez nagyon-nagyon hiányzik, mivel ő az „ellentábor” vezetője. Mindenképp kellett volna legalább egy kulcsfigura a másik oldalról is. Őt nyilván annak szánták, csak ez nem nagyon jött át.

Victoria karaktere, és az őt alakító Andrea Riseborough viszont zseniális volt, annak ellenére, hogy Vica csak egy mellékszereplő. Illett hozzá az az egyszerű, pedáns környezet, és a szabályok megkérdőjelezés nélküli betartása. (Bár egy kicsit idegesített, ahogy folyton azt mondogatta, „egy újabb nap a paradicsomban”, habár ugye ennek is megvolt a maga jelentősége. Meg ez a „hatékony csapat” duma. Tipikus agymosott dolgok.)

Még mielőtt belecsapnánk a lényegi dolgokba, még egy aprócska megjegyzés a zenéről. Nekem kicsit Vangelis-es volt. Épp ezért tetszett. J

És akkor jöjjön a sztori. Előre is elnézést kérek, ha kicsit kaotikus leszek, de itt minden mindennel összefügg (ahogy egy jó sci-fi filmben… köhm… J). Szóval rögtön az elején azzal töltünk jó 20 percet, hogy megismerjük az alapsztorit, és hogy mi merre hány méter. A Földet elpusztította az emberek földönkívüliekkel vívott harca. A túlélőket a Szaturnusz egyik holdjára telepítették át, de maradtak még a Földön kiaknázható energiák, így ezeket most gyorsan meg is kell szerezni (emberek vagyunk, na…). Jack és Victoria azért maradtak a Földön, hogy felügyeljék ezeknek az energiáknak a kitermelését, egész pontosan a tengervizek felszivattyúzását (majdnem aktuális téma). Persze nem megy azért minden ilyen simán, maradtak ugyanis földönkívüliek, dögök, a Földön, akik megkeserítik az idilli pár idilli életét. De nem csak ők rondítanak bele ebbe a dologba, hanem Jack emlékei is, amik időnként felbukkannak és kísértik őt. Egy fiatal, gyönyörűséges lány emléke. Aztán egyszer csak, a semmiből felbukkan ez a lány, és megválaszolja Jack első nagy kérdését, hogy ki is ő. És ezzel beindul az események láncolata, amikor fellebben a fátyol a nagy hazugságokról, a gonosz meghal, és persze az egész happy enddel zárul (mi mással zárulhatna??).

A sci-fi, legjobb tudomásom szerint, mindig valami emberiségen átívelő kérdésre keresi a választ: honnan jöttünk, kik vagyunk, mi a célunk, vannak-e mások is, lesznek-e mások, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció, vagy éppen fordítva. A sci-fi sztorik alapja mindig egy válasz valamelyik kérdésre. A sci-fi mindig elgondolkodtat. A Feledés kapcsán is lehet sok ilyen dologról elmélkedni. Rögtön arról például, hogy mennyire etikus törölni valakinek az emlékeit. Ezen kívül már eleve jó felvetés az, hogy léteznek-e egyáltalán földönkívüliek, és ha igen, kapcsolatba kerülhetünk-e velük, és vajon milyen kapcsolatban állnánk velük. (Nyilván ki akarnánk zsigerelni őket… -.-) De a legislegfontosabb kérdés, amit a film feszeget, hogy vajon mi határoz meg egy embert, vagy másképpen, hogy meghatároznak-e egy embert az emlékei. Ezt a kérdést szerintem a film meg is válaszolja, egy jó nagy igent vág rá a végén. Igen, az emlékei teszik Jack Harpert Jack Harperré, legyen ő akárki is, és akárhány is legyen belőle.

Ezen kívül pedig a legfontosabb dolog, ami minden kritikaíró figyelmét elkerülte (bealudtak a végére, vagy mi??): „Hogyha van lelkünk, az a szerelmünkből van, amit nem halványít az idő, és nem tép szét a halál.” Ez a végső, nagy konklúzió. Nem bonyolítja túl. Nyilván ezt a dolgot nem lehet leegyszerűsíteni a szerelemre, de Jacknek a szerelméről voltak homályos emlékei, aztán a szerelem adott reményt és bátorságot neki. A szerelem (az emlékei) minden tettét meghatározták. A szerelméért küzdött, a szerelméért áldozta fel magát.

Mindenki, mármint minden kritikaíró kifigurázta Jack szentimentálisságát, pedig épp ez teszi emberivé. Többek közt ez is mutatja, mennyire eltávolodtunk mi már az emberi mivoltunktól. Nekem kifejezetten tetszett az a jelenet, amikor Jack először felkeresi a vadonban épített házikóját, felcsapja a baseball sapkáját, iszik a patak vizéből, és leheveredik a fűbe, tetszik, hogy gyűjti az apró emlékeket, a plüss játékokat és a könyveket, és tetszik, ahogy régi bakelit lemezeket hallgat. Ebből látszik, hogy bár nyilván érez valamit Victoria iránt, tekintve hogy ketten vannak az egész bolygón, de abszolút elhatárolódik tőle. (Habár ebben biztos közrejátszik az is, hogy neki vannak emlékei.)

A romantikus jelenetekről inkább nem írnék semmit. Többféle véleményt is olvastam róla, úgy mint unalmas, nyálas és egyszerűen csak rossz. Nos, ezek a vélemények tökéletesen tükrözik a XXI. századi ember véleményét a romantikáról. A romantika egyszerűen idejétmúlt lett, és én nagyon örülök, hogy készülnek még ilyen filmek, amik felidézik, mennyire jó és fontos dolog is az.

Persze nem hunyhatok szemet a film hiányosságai felett sem. Kettőt már említettem a szereplőknél: Morgan Freeman karakterének a kidolgozatlansága és Olga Kurylenko kifejezéstelen arca. Ezeken kívül a sztoriban is van néhány, számomra érthetetlen dolog. Így például nekem nem igazán derült ki, hogy Sally valójában ki is. Vagy mi. És hogy született meg. És a végén nem értettem, hogy az újabb klónnak honnan vannak meg a régi klón emlékei. Igen, ezek fontos részletkérdések, én mégis azt mondom, ez a film összességében nagyon jó. Engem teljesen lenyűgözött a maga egyszerű végkövetkeztetésével. Egyáltalán nem ilyen dolgokra számít az ember, amikor leül megnézni egy sci-fit.

Summa summarum, nekem nagyon tetszett ez a film. Akárhányszor néztem meg a végét, mindig kirázott a hideg, és a sírás kerülgetett. Biztos vagyok benne, hogy nem most láttam utoljára. Továbbá végtelenül hálás vagyok Joseph Kosinskinek, hogy megalkotta ezt a filmet a világnak. Ha csak néhány ember hallja meg a végső monológot, és fogja fel, hogy miről is szól, már azért is megérte.